Járok Rám Szabott Utakon
A benne kivételes erővel, majdnem testiesen működő én-felettes (lásd én-nek és én-felettesnek, Jónásnak és Istenének gyönyörű tudathasadását), a kényszerítő imperatívusz egyenes úton viszi bele az irodalmi vezért és a költőt az égető erkölcsi-politikai választásokba. Babits politikai szerepe nem ellentéte, hanem következménye az elalkudhatatlan magas-humánum igényének, a legmélyebb felismerésekhez fűző hűségnek. Akár el is háríthatná ezt a szerepet, mint Bolyai az ágyúöntést – csakhogy akkor nem volna Babits. Ami legérdekesebb: ahogyan hegyi lényét, egzisztenciális távlatait hozzáadja az aktualitásokhoz, versben, prózában egyaránt, ahogyan nem szűnik meg – ama bizonyos babitsi mutatóujjként – felfelé vezetni a szemünket. És ne felejtsük, hogy a külső küzdelemsort mintegy megelőzi, pszichológiailag előre tükrözi költészetének belseje is, ahogyan felépíti, földrengésesen lerombolja, átépíti önmagát. A (többnyire eltakart) drámák, a küzdelem atmoszférája, a babitsi monumentalitás egyik titka.
Úgy gondolom; igenis erős volt Babitsban az "öntúllépés" hajlama, a szó minden értelmében. Bizonyára ön-túllépései is hozzájárultak rendkívüli korhatásához. Többfélesége és amögött atomkötésű egysége, látszatra hagyományos, de amögött nagyon is szokatlan alkata, tárgyiassága és alanyisága, forma-igézete és forma-tiprása, politikája és nyugtalan arkangyalsága mind lehetővé tették, hogy ki-ki azt találja meg benne, azt folytassa belőle, amit akar. Babits Mihály a nagy Nyugat-hegylánc egyik főorma, a vízválasztó hegysoré, amely a századelőn gyűrődött fel a magyar irodalomban, amelytől számítva másfelé folynak a folyók. És talán a legtöbb folyó a Babits nevű hegyről ered. Mindenki tudja: alig-alig tudunk költőt említeni a fiatalabb nemzedékekből, akin át ne ütne – időlegesen akár – az ő jegye. Babits át- meg átjárta korát, a tőle nagyon is messzire térő költői és gondolkodói műveket is. Ezért van az, gondolom, hogy voltaképpen ma is bennünk van Babits, együtt élünk vele, legföljebb öntudatlanul élünk vele, mint a gyerek, aki azt hiszi, hogy a cukorperec karácsonyfán terem.
Azért említettem Aranyt, azért említi mindenki Aranyt Babitsról szólván (Babits maga is), mert örülhetünk neki, hogy egyáltalán van Arany-képletünk, amely már beszívódott a köztudatba, amelyre hivatkozhatunk mint tájékozódási irányra. Új költői alkat feltűnése egy irodalomban mindig külön gondot, bökkenőt jelent, mivel pedig Babits lelki mintázata erősen eltért környezetétől és a hagyományos magyar költőképtől, ritka szerencse, hogy mégis találunk valamicske támaszt magyarázatához a magyar hagyományban: az Arany-mintát. Mint Arany, ahogy már Arany is… micsoda könnyebbség! Nyilvánvalóan van is vonatkozása az új Babits-mintának az Aranyéhoz – nagy különbségekkel. A lelkialkat némely vonásai, a kételyesség, a titkos drámák jelenléte, a formaérzék-nyelvérzék, az Aranyban nyílt, Babitsban rejtett epikai vonzódás erősítik a párhuzamot, ami pedig a legszembetűnőbben kapcsolja össze őket, az érzékletességük foka, a realista részlethitel kultusza, szavaiknak az a bizonyos testessége, három dimenziója.
Dadogás. Szó. A szóért folyó küzdelem; az öreg Babits egyik alaptémája. Odalent Itáliában, január hatodikán felmennek a szépen kiöltöztetett, simára mosdatott olasz kisgyerekek a templomok szószékére és prédikálnak. A Befana ünnepe ez, Vízkereszt, Epifánia, a megszólalás napja, amikor a gyermekekben is megnyilatkozik az Ige. Az olasz templom hívőserege pedig tapsol, könnyezik, térdel, száll a sűrű tömjénfüst a hideg, téli levegőbe és száll a vékony gyerekhang édes hadarása. – Nemcsak a szó kell Babitsnak, hanem az Ige is, az Epifánia. Ne rögződjünk meg abban, hogy a "Mint a kutya silány házában…" a Jónás könyvének előhangja, ön-jóslata; a jóslatok – a költői jóslatok is – utólag válnak be vagy nem válnak be. A Kutya-vers önmagában is tartalmazza, reprezentálja e babitsi élet-szakasz egyik főmondanivalóját, az Ige szomjazását. Amely elsőrenden a költői szó szomjazása, meg más is: az önmegváltás, az élet-megváltás reménye. A Kutyavers Szavai afféle botorkáló, állatbőrbe öltözött Keresztelő Szent Jánosok, akik azonban éppen így, éppen ezzel már saját milyenségükben hordozzák, jelentik a (költői) bizonyosságot.